Ajánlás

Gyerekkoromban sok-sok időt töltöttem dédapám házában. A mai napig is meghatározó élmények számomra, az itt töltött napok dolgos, vidám hangulata, nagyanyám mindig frissen sütött kalácsának, kuglófjának illata, az általa készített ételek utolérhetetlen íz világa. Ahogy nagyapám nagy kötényében eteti az állatokat, a disznóvágások, szüretek, kukoricatörés, vagy szénagyűjtés, ahol az egész család – testvérek, unokatestvérek, szülők, nagyszülők, kicsik és nagyok – összegyűlt. Felejthetetlen egy-egy nyári nap, vasárnap délután, amikor nagyanyám tanítja hogy kell a tehenet fejni, mitől omlós a kalács, hogy működik a pedálos varrógép, hogy kell a tyúkot megkopasztani, vagy amikor nagyapám féltve őrzött szerszámaival mutatja nekünk, miként lehet megjavítani a gereblyét, élezni a kaszát. Első fontos munkáimat is itt kaptam, nekem kellett a tojásokat összegyűjtenem, széna takaráskor pedig a tehenek előtt állni, hogy a felnőttek nyugodtan megrakhassák a szekeret. Szerettem itt lenni télen is, amikor szánkóztunk, vagy csúszkáltunk a befagyott Cupi vizén. Vagy a falubeli gyerekekkel – akik ma már komoly gazdálkodók – felfedeztük a környező réteket, erdőket, a falu sajnos már akkor kihalt, elhagyott házait.  
Szívből kívánom, hogy a ház, Kedves Vendégeinknek is azt a meghittséget, azt a nyugalmat, azt a biztonságot sugallja, amit nekem, nekünk, hiszen ez a ház befogad és védelmez bennünket. Nagyon szeretném, ha a ház a vendégek segítségével újra életre kelne, egy kis szeletet megmutatva abból a világból, amit a városi ember ma már csak a könyvekből ismerhet meg.
Németh Szilvia (első generációs értelmiségi, háromgyermekes anyuka)

A házat dédapám, Kovács Gyula építtette úgy a 19-20. század fordulóján. Eddigi kutatásaink alapján a ház 1905-ben állt már, ugyanis ezt az évszámot találtuk az ebédlőben álló, henger alakú, csodás karamell-színű kályha belsejében, a felújítása során.

Dédanyám, Zsófia korán meghalt, dédapám a gyerekeket egyedül nevelte. Az ezen a vidéken módosnak számító család 63 holdon gazdálkodtak – fiatalabb leánya Irén – későbbi nagyanyám - 1938-ban házasodott össze nagyapámmal, Varga Lajossal.

Nem volt könnyű az életük, ahogy a környékbeli gazdálkodóknak általában, a föld az év 365 napjára munkát adott.  
A ház felújítása során csodálattal állapítottuk meg, hogy nagyapám generációja az az utolsó generáció, amely úgy élt, hogy a legszükségesebb tárgyakon kívül mindent maga állított elő, legyen az szerszám, bútor, ruha, vagy akár képkeret. A 63 hold föld miatt az ’50-es évekbenű nagyapámék kuláklistára kerültek (anyámék a kitelepítéstől való félelmükben a most is álló, szemközti házba költöztek, nehogy őket is kitelepítsék, míg a dédapám egyedül maradt a nagy házban, ha menni kell, hát egyedül menjen és vagyon egy részét meg tudják menteni. A ház régi lakója, egy orvos, szívességből adta a kis házát kölcsönbe, jó két évig ott is laktak, de végül a kitelepítésre nem került sor), végül nagyapám 1960-ban belépett az 1956 után újjáalakult kerkafalvi Petőfi Sándor TSZ-be (a korábbi Április 4-e Tsz. Utódjába). Ha figyelmesen körülnéznek, az ebédlő falán egy régi ablakban megtalálja a belépési nyilatkozat másolatát. Édesanyám, Varga Irén és húga, Varga Iboly még ebben a házban születtek, de nagyapám halála óta, több mint húsz évig üresen állt.

Sajnos a paraszti gazdaság, a falusi életforma hanyatlásával egyre kevesebb pénz jutott a karbantartásra, és bár a házban a XX. század végi falusi élethez szükséges alapvető kényelmi eszközök (vezetékes víz, fürdőszoba, TV) megvoltak, a felújítások elmaradása, majd a hosszú ideig tartó lakatlanság súlyos nyomokat hagytak az épületen. 
A felújítás a ház teljes kiürítésével és a külső és belső vakolatok leverésével, a falak alapos szigetelésével kezdődött. Több mint két évig állt így, ez alatt a falak megszabadultak a nedvességtől.

A ház így közös munkánk eredménye, az eredeti építtetőké, mindazoké a névtelen mestereké, akik annak idején dolgoztak rajta; déd-  és nagyszüleimé, illetve édesanyámé és nagynénémé, akik karbantartották, javították az elmúlt hosszú évek során, a barátainké és végül miénk, mindannyiunké, akik munkánkkal és szeretetünkkel mind-mind hozzájárultunk a ház megújulásához, ahhoz, hogy most még régi formájához képest is szebben állhasson előttünk.

2011-ben kezdődött meg a felújítás intenzív szakasza. Ennek folyamán mindvégig arra törekedtünk, hogy a házból megmaradt, még felhasználható régi elemeket,  bútorokat megőrizzük, ott ahol viszont ez nem volt lehetséges, nem a pótlásra, hanem a XXI. századi igényeknek megfelelő megújításokra törekedtünk, természetesen a ház adottságait és hagyományait is figyelembe véve. Számos elemet (a homlokzaton látható gipsz-stukkókat, az ablakokat, a bútorokat) olyan remek emberek készítették, akik már a barátaink voltak, vagy a barátaink lettek a felújítás során. 

A házhoz, a ház lakóihoz számos anekdota fűződik. Mivel a házat, a köveket, a régi épületek a történetek, az abban élt emberek története teszik élővé, ezek töltik meg a falakat tartalommal, néhányat összegyűjtöttem közülük.
Nagyapám mindent meg tudott szerelni, maga készítette, javította meg az elromlott gépeket, szerszámokat. A pajtában található kiállításon azokat az eszközöket láthatják, amelyeket a
mindennapokban használtak és ránk maradtak. A modern technikához is vonzódott, a családi legendáriumban ma is kering híres Zündapp motorjának híre, amivel Jugoszláviába jártak vásárolni nagyanyámmal (aki az oldalkocsiban ült), mert ott volt szép szövet, vagy fényképezőgépe, amely a faluban az egyetlen volt, és amely gépen készült néhány képet a házban is láthatunk. Számos történet maradt meg rátartiságáról is, fiatal korában, amikor egy esküvőn úgy ment lovaskocsin a szomszéd faluba, hogy nem ült le, nehogy összegyűrődjön az öltönye. Máskor meg a befagyott Cupi patak jege alól húzta ki a lékbe beesett kismalacot.

Édesanyám kislánykorában egyszer egy pálcával ütötte meg a felé veszélyesen közeledő bikát, aminek véletlenül kiütötte a szemét. Szegény anyám nem merte sohasem megmondani nagyapámnak, hogy ő volt a bűnös.
Az udvaron, ahol most örökzöld kertecske zöldell, régen egy pajta volt, amit először, anyám kislánykorában az erdész bolond felesége gyújtott fel, az újjápített pajtát pedig később egy hirtelen jött szélvihar borította össze. Ezután már nem épült újjá, anyám ültette be, így lett botanikus kert belőle.

Emlékszem, kiskoromban magam is segítettem nagyapámnak a kisborjú születésében, együtt húztuk ki kötéllel a megszületni nem tudó tehénkét. Borzongva emlékszem arra is, ahogy nagyapám egy meleg nyári reggelen az udvar közepén a kikötözött kismalacokat miskárolta. Még ma is fülemben cseng a malackák visítása.

Anyám dédszüleimről (az ő nagyszüleiről) egy nagyon korai emléket őrizget: hat év körüli kislány volt, amikor a konyhában ültek egy késő őszi, hűvös napon, kint sötét, a konyhában viszont jó meleg volt, a kemence (amit már régen lebontottak csak úgy ontotta a meleget), dédanyám éppen kenyeret sütött, az egész házat betöltötte a frissen sült kenyér illata, dédapám anyám három év körüli hugát az ölében ringatta és dúdolgatott neki mély, öreg hangján…
És ez nagyon jó volt…

Anyám emlékszik még azokra a farsangokra is, amikor a falu apraja-nagyja fura
maskarába öltözött és járt portáról-portára tréfálkozni, és kitaláltatni, hogy
ki bújik meg a jelmezek mögött!

Végezetül álljon itt egy tipikus disznótoros menü a kerkafalvi disznóvágásokról:

Reggelire (amikor a disznót már le is perzselték): kocsonya, kakaóskalács és
sült kalbász,
Tízóraira: frissen sült rétes,
Késői ebédre (amikor a disznót már feldarabolták):
pörkölt, friss májjal és pecsenye
Vacsorára (amikor már a hurkát is betöltötték, a sonkát is kibontották, a húsokat lesózták, vagyis a teljes disznót feldolgozták és mindennel végeztek aznapra): húsleves, aztán főtt hús paradicsommártással, tormával, utána hurka, kolbász kenyérrel, céklával, pecsenye és paradicsomos káposzta (természetesen minden a hajnalban még szaladgáló disznóból). A húsok után sütemények: az elmaradhatatlan hatlapos, piskóta krémmel és lekvárral összeragasztva.